Éppen a müncheni satsang központ könyvtárát tettem rendbe. Egy idősebb férfi, akit Klausnak fogok nevezni, önként jelentkezett arra, hogy segíteni fog ebben a munkában. Klaus már jó ideje beteg volt. Egyre rosszabbul nézett ki; folyamatosan fogyott, túlságosan sovány volt.

Egy napon az egyik barátom azzal keresett meg, hogy Klaus állapota szemmel láthatóan romlik. Úgy érezte, meg kellene próbálnom tenni érte valamit, mivel a beteg férfinak senkije sem volt, aki gondoskodott volna róla. Mindig is kerültem, kifejezetten idegenkedtem attól, hogy közeli kapcsolatba kerüljek beteg emberekkel, mert ez nagyon kényelmetlen érzéseket keltett bennem. Csak a húszas éveimben jártam. Azt válaszoltam ennek a hölgynek, hogy én ezzel nem szeretnék foglalkozni, és azt javasoltam, hogy inkább ő gondoskodjon erről az emberről.

Ahogyan telt-múlt az idő, és átgondoltam a dolgot, végül úgy döntöttem, hogy mégis megpróbálok segíteni Klausnak, akinek az állapota egyértelműen rosszabbodott – egyre vékonyabb lett, és kezdett gondozatlanul kinézni. Elvittem egy orvoshoz, aki azt mondta, hogy krónikus az állapota, és sürgős kezelésre van szüksége. Hozzátette: fontos, hogy jobban táplálkozzon, különben tovább fog fogyni.

Ettől kezdve minden reggel egészséges élelmiszereket, zöldségeket hordtam a müncheni meditációs központba, így tápláló ebédet készíthettem neki. Mindig együtt ettünk a könyvtárban végzett délutáni szevánk előtt.

Egyszer meghívtam Klaust az otthonomba, hogy velem, az édesanyámmal és a családunk többi tagjával költse el az ebédet. Ők nincsenek a Mesterek útján. Amikor bemutattam nekik Klaust, kicsit furcsállották, hogy ilyen idős és ápolatlan barátom van.

Végül a kertünkben terítettem meg egy asztalt kettőnk számára, hogy evés közben élvezhessük a napsütést. Közben furcsa negatív érzések támadtak bennem a sok óra miatt, amit azzal töltöttem el, hogy őróla gondoskodjak. Mialatt ott ültünk, már abban is kételkedni kezdtem, hogy ennek az egésznek volt-e valami értelme. Korábban megszoktam, hogy mielőtt elmentem a meditációs központba, csendes magányban ücsörögtem a kertben. Ám ez az időszak már a múlté volt. Ehelyett ezt az időt vásárlásra és főzésre fordítottam.

Behunytam a szemem, és elkezdtem átgondolni a dolgokat. Vajon valóban a Mester akarata szerint tettem a dolgokat? Kíváncsi voltam, nem estem-e túlzásba, nem vesztegetem-e el az időmet?

Amikor kinyitottam a szememet, Klausra esett a pillantásom, amint éppen a levest kanalazta. A legnagyobb meglepetésemre hirtelen Maharaj Ji fénylő, ragyogó szemébe pillanthattam. Fehér ruhájában és turbánjában, fizikai formájában maga Sant Rajinder Singh Ji Maharaj ült velem szemben. Pontosan ott, ahol az előbb még Klaust láttam. Felismertem, hogy amikor másokat segítünk, igazából a Mester munkáját segítjük, és a szeva Maharaj Ji ajándéka.

A politikai események mindig nagyon érdekeltek. A férjemmel együtt sok éven át olyan ügyek előmozdításán dolgoztunk, amelyekről úgy gondoltuk, hasznára lehetnek hazánknak, Kolumbiának. Még különböző politikai eszméket is megvizsgáltam, mert úgy éreztem, hogy a problémák leküzdéséhez forradalomra lenne szükség. Hamarosan azonban ráébredtem, hogy az összes megvizsgált megközelítés végül csalódást okozott, és az erőszak nem megoldás. Elkezdtem valamiféle célt, értelmet keresni az életemben.

Ez idő tájt értesült a férjem Sant Rajinder Singh Ji Maharaj létezéséről, és meglátogatta Indiában. Teljesen más emberként tért vissza. Spirituális célokat kezdett követni, és olyan lehetőségeken törte a fejét, amelyekkel pozitívabb módon járulhatunk hozzá országunk és társadalmunk gondjainak megoldásához. Bár az utazás elég költséges, úgy határoztam, én is elrepülök Indiába, hogy találkozhassak ezzel a tanítóval.

Először akkor láttam Maharaj Jit a Kirpal Ashramban, amikor belépett a meditációs terembe, ahol a nyugati tanítványok gyűltek össze. Amikor elkezdett beszélni, a körülöttem lévőket vizsgálgattam, különösképpen a rajongásukat és szembetűnő odaadásukat figyelve. Azon tűnődtem, hogyan lennék képes én is hinni ebben az emberben, mikor még Istenben sem hiszek.

Aztán meditáció következett, melynek során felemelő élményben részesültem. Úgy éreztem, mintha a bensőmben világító hold gyönyörű fénye belülről beburkolna. Egy hangot hallottam, oly tisztán, mintha valaki mellettem állva szólt volna. Eközben jól kivehető madárcsicsergést is hallottam. A meditáció után, ahogy a Mesterre néztem, a hang még egyszer megszólalt, és a következőket mondta: „Légy jó! Tégy jót! Válj eggyé!” Ekkor még nem tudtam, hogy ez Sant Kirpal Singh Ji Maharaj egyik kedvenc mondása volt. Később a körülöttem ülők megerősítették, hogy a meditáció alatt semmiféle hang vagy madárcsicsergés nem hallatszott a teremben.

Szerény angoltudásom miatt nem igazán tudtam követni a Mester előadásait, de meglepő módon mégis képes voltam felfogni mindazt, amit tanított nekünk. Az erő, ami belőle áradt olyan hatalmas volt, hogy már a testemnek sem voltam tudatában. Könnyek között találtam magam, és úgy éreztem, mintha a fájdalom kiszabadult, kimosódott volna belőlem. A könnyáradattól aztán már nem is láttam Őt, csak néhány könyörgő szó hagyta el az ajkamat: „Kérlek, segíts! Segíts nekem!”

Második indiai utam során megemlítettem a Mesternek, hogy szeretném, ha a meditációban előrejuthatnék a bensőmben, és elérhetném az első benső szintet. A következő tizenöt napon oly mértékben visszahúzódtam a testemből, hogy szinte lebegtem a föld felett. Félrevonultam, keveset ettem, és jóformán alig érintkeztem másokkal. Az egyik pirkadatkor arra vártam, hogy a Mester kijöjjön a házából. Láttam lejönni a lépcsőkön, és miközben lefelé haladt, valami olyasmit hallottam, mint amikor ezer meg ezer gyönyörű, dallamos csengő kezd csilingelni.

Egy napon satsang közben a Mester spirituális formájában jelent meg a nyitott szemem előtt (óriási volt), és arra bíztatott, hogy tartsam magasan fent a figyelmemet, annak érdekében, hogy ne ragadjak meg az alsóbb szintű működésnél. Láttam, amint a korábbi Mesterek ragyogó alakjukban elvegyültek és sétáltak a tanítványok között. Egy áldott alkalommal olyasmit tapasztaltam, amit sokan talán nehezen hisznek el, de engem kimondhatatlanul boldoggá tett. Olyan spirituális szintre kerültem, ahol a Szeretett Mesterrel táncoltam. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, mikor kristályfelhők között táncoltam Kirpal Mesterrel.

Sant Rajinder Singh Ji Maharaj örökre velem marad. Amikor a segítségére van szükségem, egyszerűen csak behunyom a szememet, a bensőmben megjelenik az Ő szeme, és vezet engem. Maharaj Ji szeretete oázis számomra, ahol minden nap megpihenhetek, és menedéket találhatok a világ fájdalmai elől.

Amikor a sokéves hagyományoknak megfelelően Sant Rajinder Singh Ji Maharaj elnököl az Emberiség Egysége Konferencián, a világ összes tájáról érkeznek a polgári és a vallási vezetők Delhibe, hogy részt vegyenek ezen a programon. Ez alkalommal egy Hollandiából érkezett, magas rangban lévő egyházi méltóság szólalt fel a több mint százezer ember előtt.

Az előadónak a beszéde végeztével azonnal haza kellett repülnie az országa egy ünnepi eseményére, emiatt nem volt lehetőségem arra, hogy elbúcsúzzam tőle. Néhány évvel később az utam Hollandiába vezetett. Arra gondoltam: „Szívesen találkoznék újra ezzel az emberrel.” Amikor telefonáltam neki, ő emlékezett a konferenciára, a Mesterrel való együttlétére, és azt felelte: „Azonnal találkozni szeretnék önnel!”

A templomában találkoztunk. Azt mondta: „Nagyon mély hatással volt rám az Emberiség Egysége Konferencia és Sant Rajinder Singh Ji Maharaj. A konferencia alatt azt tapasztaltam, hogy fény árad Őbelőle. Majd Delhiből Hollandiába repülve az egész testemet energiával telítettnek éreztem.”

Elmagyarázta, hogy ez az élmény mekkora változást hozott az életében. Vasárnaponként misét vezet, amelyet a televízió egész Hollandiában közvetít. Azt mondta: „Úgy érzem, hogy ezekhez a beszédeimhez Maharaj Ji ad ihletet. Ha legközelebb találkozol a Mesterrel, add át Neki a legnagyobb tisztelettel küldött üdvözletemet. Soha nem felejtem el az Ővele töltött időt.”

Az emlékeim között őrzöm azt az alkalmat is, amikor Sant Rajinder Singh Ji Maharaj Bécsbe látogatott, hogy találkozzon az európai sangattal és az új útkeresőkkel. A programot követő napon egy nagy ausztriai cég magas beosztású menedzsere hívott fel. Azt mondta, hogy miután végighallgatta a Mester előadását, az annyira megérintette, hogy egész éjjel nem tudott aludni. Hajnali három óra körül gyönyörű színes fényeket látott, majd azt érezte, hogy „fénnyé vált.” Eközben akkora örömet, boldogságot, szeretetet és békességet tapasztalt meg, amit lehetetlenség lenne szavakba önteni. A következő napon kérte a beavatását.

Az egyik nagy előnye annak, hogy Sant Rajinder Singh Ji Maharaj Chicago térségében lakik, hogy a helyben lakók sűrűn élvezhetik fizikai jelenlétét, sugárzását és szeretetét. Én különösen a naperville-i központban szeretek találkozni vele, ahol nem zavarhat meg a szállodai takarító személyzet vagy egyéb világi dolog. Itt ugyanúgy ellazulhatunk, mint a saját otthonunkban. Szeretnék néhány olyan dolgot elmesélni, amit nyitott szemmel láttam, mialatt a Mestert néztem a központban rendezett programokon.

Itt egy régi szentélyben tartjuk a satsangokat, az előadásokat. Amikor a Mester fölmegy az emelvényre, összeteszi a kezét és darshant ad nekünk, akkor látom, amint a szikrázó fény tűzszerű sugaraival borít be mindenkit. Ahogy egyenként ránk néz, a szeméből áradó fény örömtáncot lejt. A fénysugár egymás után mindenkit megkeres. A fény magával ragadja a lelkemet, és belemeríti a Mester gyengéd békességébe. Olykor a fény sziporkázó szeretet-kötélként repül a Mestertől a tanítványhoz, és vissza Őhozzá. Miután a Mester szeretet-pillantása végigtisztogatta a termet, a szikrácskák többé nem táncolnak mindenfelé a szentélyben, hanem beleolvadnak a szeretetnek egy erősebb fonatába, amely körbeölel bennünket. Ez a fény még darshan után is megmarad. Amikor az élő Mester nincs a teremben, megfigyeltem a táncoló fényt a padsoraink körül, a mennyezet közelében és mindenütt a szentélyben. Láttam azt is, hogy a régi Mesterek ott ülnek a padokban és járkálnak az emelvényen, amikor erre elég hely van. Ez a táncoló fény, úgy tűnik, örömteli kifejeződése Rajinder Mester szeretetének itt, ahol meditációinkat is tartjuk.

Amikor a Mester leül, és megkezdi előadását, a fény további megnyilvánulásai áradnak a szeméből. Barna szeméből kék, arany és fehér fény ömlik ki, és ilyenkor a szeme kéknek vagy teljesen világosnak tűnik. Időnkét annyira ragyog a fény, hogy a Mester arcvonásai elmosódnak benne, és ellentmondásosnak tűnhet, de tisztábban kirajzolódik isteni arculata. Kegyéből gyakran élvezhetem az egyenesen nekem küldött fényt. Olyan, mint egy vastag szeretet-fonat, amely közvetlenül a harmadik szemem térségébe érkezik, a Mester felé vonzva, ösztökélve engem. Szeretetének tisztasága és szépsége meghalad mindent, amit valaha is vissza tudnék küldeni neki. Képtelenség e szeretet magasztosságát viszonozni, ezért hát csak ülök az előadásán, és csendben mondogatom: „Köszönöm, köszönöm.”

Előfordul az előadások alatt, hogy valaki fizikailag eltakarja előlem a Mestert, de ez nem zárja el a fény útját. Addig halad át másokon, amíg elér engem. Amikor nem látom a Mester arcát, a kezét szoktam figyelni. Gyakran egyszerre mindkét kezével gesztikulál. Ahogy felemeli az ujját, és egy kört rajzol vele, a táncoló fény minden kézmozdulatára egyre gyorsabban mozog, és mind ragyogóbb fényű lesz.

Néha nem látom a kezét, de szerencsémre megfigyelhetem a szakállát. Ha rá összpontosítok, minden irányban előtörő fényt tapasztalok – olyan ragyogót, mintha egy alászálló szupernova elragadtatottan rohanna a közönség felé, és újra csak álmélkodom, mennyire megáld bennünket a Mester.

Amikor Rajinder Mester előad, számomra mindig ott van mellette az emelvényen a három korábbi nagy Mesterünk, Hazur Baba Sawan Singh Ji Maharaj, Sant Kirpal Singh Ji Maharaj és Sant Darshan Singh Ji Maharaj is. Gyakran bólogatnak vagy mosolyognak Rajinder Mester szavai hallatán. Nagyon-nagyon elégedettek vele és a munkájával. Az összes korábbi Mester osztozik ebben az örömben. Egyetértően bólogatnak és megtapsolják a Mester ténykedését.

A Mester előadása alatt többször felerősödik a belőle sugárzó fény (vagy talán a fény nem is változik, csak én fogok fel belőle többet, minél tovább vagyok a Mester jelenlétében), míg végül erőteljes, plasztikus, rózsás-fehér fény vesz körül bennünket. Ez a fény aranyos ragyogással, mint egy trónt, úgy ölelte körül az emelvényt. A Mester tündöklő fénykoszorúban ült.

Különösen nagy öröm beavatás közben figyelni a Mestert. Amikor bejön a terembe, elkísérik a régi Mesterek. Közülük egyesek az élő Mester mellé, az emelvényre ülnek, mások az üres székeket foglalják el. Körben, a falnak támaszkodva ülők pedig fénylő szeretet-koszorúba fogják a termet. Ahogy a Mester bejön, mindenkire rápillant, és megáll az új beavatottaknál. Sokszor megfigyeltem már, hogy szeretete védőpalástjával veszi körül őket. A darshanja minden egyes lelket elér. A beavatás során ez a fény egyre erősödik. Ahogy hangosan kimondja a szent Neveket, úgy tűnik, mintha a Mester csak fény lenne, és bőre csupán áttetsző takaró ezen a tündöklő ragyogáson. A beavatás alatt a Mester Isten szeretetét adja át az új és a régi tanítványoknak egyaránt.

Később, a meditáció alatt a Mester körbesétál, hogy segítsen az újaknak, majd a régebbi tanítványok közül is többeket meditációba helyez, megérintve a homlokukat. Egyszer felém jött a sorok között, és egy könnycsepp formájú fény buggyant ki a szeméből. Mennyi energiát hordozott ez a fénycsepp! A kezembe akartam fogni, hogy mindörökre megőrizzem. A Mester pedig továbbsétált, minden lépésénél szeretetet osztogatva.

Különös örömet jelent számomra, ha a Mester prashadot, áldott édességet oszt. Vasárnaponként, a közös ebéd után több száz embernek ad prashadot. Gyakran órákig tart ez, és Maharaj Ji sokszor az előző éjjel alig vagy egyáltalán nem pihent, mégis mindenkit mosolyogva üdvözöl, és minden lelket megáld Isteni Fényével. Olykor, ahogy a prashadra váró sorban elé érünk, még egyenként meg is érint, megpaskol bennünket. A fény a szeméből egyenesen az előtte álló lelkét éri el. Amikor rám kerül a sor, és a Mester rám néz, mindörökre el szeretnék merülni a szeméből előtörő kék-fehér sugárzásban. Mozdulatlanul élvezni szeretném az egész lényemet betöltő örömöt és mámort, de már vár rá a sorban következő. A segítségéért fohászkodom, és kényszerítenem kell magamat a továbbhaladásra, hogy mások is megkaphassák darshanját. Ahogy visszaülök a helyemre, a Hangáradat zengése betölti egész lényemet. Folyton csak azt csodálom, mennyi isteni ajándékkal halmoz el bennünket Rajinder Mester, és hogy én megkaphatom e kincsek egy részét.

Kolumbia második legnagyobb városa, Cali, csodálatos hely. Sajnos, az erőszak miatt, komoly nehézségekkel küszködnek.

A helyi satsang központ vezetője az utcán sétált, mikor megszólította a város tanácselnöke. „Ön Mr. X.Y., Sant Rajinder Singh Ji Maharaj egyik tanítványa?” „Igen”- felelte a csoportvezető. „Mikor jön a Mestere újra látogatóba hozzánk? Ugyanis neki szeretném adományozni városi tanácsunk legmagasabb kitüntetését.”

A beavatott kíváncsian érdeklődött: „Miért szeretné ezzel a címmel illetni Őt?” A tanácselnök tovább magyarázott: „Megmentette az életemet. Találkoztam Sant Rajinder Singh Jivel, amikor legutóbb itt járt. Nagyon kedves volt hozzám. Azt ígérte, hogy a barátom lesz, és sohasem felejt el engem. Nem sok idő elteltével életveszélyesen megfenyegettek. Egy ellenségem úgy határozott, hogy megöl, ha elhagyom a házamat. Barátságunkra tett ígéretére emlékezve, könnyek közt imádkoztam ehhez a Mesterhez. Abban a pillanatban Ő megjelent a nyitott szemem előtt, és utasításokat adott, hogyan védjem meg magam attól az alaktól. Megfogadtam a tanácsát, és az életem sértetlen maradt.”

A nagy ünnepségen, amelyen India kolumbiai nagykövete, a polgármester és más méltóságok is részt vettek, Sant Rajinder Singh Ji Maharaj – távollétében – megkapta a kitüntetést. Az elnök kihangsúlyozta, hogy olyan spirituális vezetőkre van szükségünk, mint Sant Rajinder Singh Ji Maharaj, aki etikus életet él, és segít nekünk a béke elérésében.