Öt évvel ezelőtt történhetett. Épp az irodámban dolgoztam. A nap folyamán egyre rosszabb lett a közérzetem. Fokozódó remegést és zsibbadást éreztem a végtagjaimban és az egész testemben. Megpróbáltam elterelni róla a figyelmemet, de a fájdalmaim erősödtek, és végül már alig kaptam levegőt. Főnököm hívására a mentősök öt percen belül megérkeztek. Siettek velem a kórházba, de addigra leállt a légzésem, és nem mutattam életjeleket. Az újraélesztésemre tett kísérletek után az orvosok klinikailag halottnak nyilvánítottak. Oka: ismeretlen.

Természetesen nem voltam tudatában az orvosok munkájának. Addigra elhagytam a testemet, és sötét csatornán haladtam végig. Majd egy nyílás tűnt fel előttem. Ahogy közeledtem felé, a fény mind erőteljesebb lett. A „fény” nem igazán megfelelő szó ennek a ragyogásnak a leírására. Olyasmit éreztem, mintha puha pamuton sétálnék, de ez is csak megközelítő hasonlat. A sugárzó fényözönben csodálatos szépségű, fehérbe öltözött lény várakozott rám. A közelében még több erőt és hatalmas békességet éreztem. Aurája fényében apró csillagok szikráztak. Végtelenül gyengéd mosolya vonzott magához.

Ahogy hozzá érkeztem, betöltött a boldogság. Szavakkal kifejezhetetlen örömöt éreztem. Megérintette a homlokom közepét, megpaskolta az arcomat, és finom mozdulattal hátrasimította a hajamat. „Hol vagyok?” – kérdeztem. „A menny és a föld közötti területen” – válaszolta. „Itt maradhatok?” – faggattam tovább. „Nem” – rázta meg a fejét. „Mindenki aggódik miattad” – tette hozzá. Ezután apró mozdulatot tett, s egy látvány bontakozott ki előttem, akár a TV-ben. Lélegeztetőre kapcsolva, orvosoktól körülvéve feküdtem a kórházi ágyon. Tapasztalhattam, hogy a családom és a főnököm is mennyire aggódik értem. Mégis az egész helyzet valahogy mulattatott. Egy csepp szomorúságot vagy lelkiismeret-furdalást sem éreztem. „Látják az emberek, hogy megfigyelem őket?” – kérdeztem a fénylénytől. „Nem. Ne aggódj. Egyébként is minden rendben lesz” – nyugtatott meg. „Nem szeretnék visszamenni” – mondtam ismét. „Nem teheted meg, mert még nem fejezted be a munkádat” – magyarázta. „Ne légy szomorú! Hamarosan újra találkozunk” – bíztatott.

Gyorsan visszakerültem a testembe. Amint visszatért az öntudatom, pontosan emlékeztem mindenre, amit átéltem. Újra a tömör, szilárd fizikai világ vett körül. Többé már nem találtam vonzónak vagy élvezetesnek. Benső élményeimről csak édesanyámnak beszéltem, mert attól tartottam, a többiek nem értenék meg.

Az egyik barátom, akit Sant Darshan Singh Ji Maharaj avatott be, gyakran hívott satsangra. Én azonban mindig találtam valami kifogást. Két évvel a halálközeli élményem után végül rászántam magam, és elmentem egy ilyen összejövetelre. Megláttam Sant Rajinder Singh Ji Maharaj képét. Elképzelhető a döbbenetem: Ővele találkoztam a benső világban. Bár tudtam, hogy így történt, elmém tiltakozott, nem akarta elfogadni ezt a tényt. Hat vagy nyolc hónapig nem mentem satsangra. Amikor ismét ellátogattam oda, meghallottam, hogy Maharaj Ji El Salvadorba készül. Elhatároztam, hogy találkozom vele.

Az egyik csoportvezető megengedte, hogy a repülőtéri VIP helyiségben várakozzak rá. Remegő izgalommal figyeltem, hogyan üdvözli a többieket. A bensőmben már megismert erő áradt felém Őbelőle. Mosolyogva fordult felém, és azt mondta: „Hello!” Amint ismerős isteni arcára pillantottam, pontosan ugyanolyan mozdulatot tett, mint korábban, spirituális formájában. Többé nem tudtam visszatartani a könnyeim áradatát.

Sant Rajinder Singh Ji Maharaj ma az én szeretett spirituális Mesterem.

1990-ben egy üzleti út során sikerült először találkoznom Sant Rajinder Singh Jivel. Ekkor már nyolc éve tanítvány voltam. A beavatást Sant Darshan Singh Ji Maharajtól kaptam meg. A Mesterrel húsz vagy harminc percig beszélgethettem Ghána és Nigéria földrajzáról, illetve azokról a városokról, melyeket meg kívánt látogatni. Közben végig úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, de nem a hidegtől, hanem a megilletődöttségtől. A spirituális erő jelenléte szinte tapintható volt a szobában.

Amikor Sant Rajinder Singh Ji Maharaj 1994-95-ben megtisztelte jelenlétével Ghánát és Afrika más területeit, első alkalom történt meg, hogy a Spiritualitás Tudományának egy Mestere meglátogatta országunkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Mesterek elhanyagoltak bennünket. Bőkezű spirituális áldásukat állandóan érezhettük.

Jó példa erre egy írástudatlan ghánai asszony története, aki fiaival falun, földművelésből él. Az asszony mindkét fia Darshan Mestertől kapta meg a beavatást. Bár az asszony nem volt beavatott, szeretet fejlődött ki benne a Mesterek iránt, és elkezdte látni Őket a bensőben. A spirituálisan látott Mestereket fotók alapján azonosította. Egy napon azt mondta a fiainak, hogy a korábban látott három fehér szakállas Mester mellett egy fekete szakállú, fehér turbános Mestert is feltűnt. A fiúk értetlenül hallgatták anyjukat, mivel elképzelni sem tudták, ki lehet a fekete szakállas Mester. Néhány héttel ezután értesültek arról, hogy Sant Darshan Singh Ji elhagyta a fizikai testét. Később, mikor kaptak egy képet az új Mesterről, megmutatták az édesanyjuknak. Az asszony megerősítette, hogy Ő volt az a fiatal Mester, akit korábban spirituálisan látott. Ez jóval Sant Rajinder Singh Ji Maharaj ghánai látogatása előtt történt.

Nem sokkal a Mester látogatása előtt megbetegedtem, és arra akartak kényszeríteni, hogy csökkent munkateljesítményem miatt mondjak le az állásomról. Levélben kértem a Mester tanácsát, aki azt válaszolta, hogy az egészségügyi problémám múltbeli karmám következménye, és nem kell miatta feladnom a munkámat. Így is történt, hamarosan rendbe jöttem, és a munkavégzés többé nem jelentett gondot.

Hogyan tudnám szavakkal kifejezni az örömöt, amit a Mester és családja országunkba érkezésekor átéltünk? Minden nap csodálatos és felemelő volt, nagy hatást gyakorolt ránk. Olyan emlékeket őrzünk, amelyektől szüntelenül könnyek szöknek a szemembe – ezek az emlékek egész életünkre szólnak.
 

Gyakran mondják, hogy amikor elzarándokolunk egy igazi szenthez, az nemcsak spirituális jólétünkről gondoskodik, hanem abban is támogat, hogy megfeleljünk az evilági kihívásoknak. Sant Darshan Singh Ji Maharaj a maga utánozhatatlan módján azt szokta mondani: „A Mester törődik az érdekeiddel ebben a világban és a következőben is.” Nem szükséges az utolsó lélegzetvételig várnunk, hogy felismerjük, Ő velünk van, hogy utat mutasson a lelkünknek. Hétköznapjaink minden apró részletében érezhetjük, ahogy keze terelget bennünket. Ennek az igazságnak a szemléltetésére álljon itt egy Sant Rajinder Singh Jivel kapcsolatos történet az életemből.

Egy fontos személyes iratot magammal vittem a Delhiben lévő irodámba, mert másolatot kellett készítenem róla a munkaadóm számára. Amikor elővettem az iratot, hogy lefénymásoljam, telefonon kerestek. A telefonhívással kapcsolatos dolgok intézése közben elfeledkeztem az iratról. Később, mikor eszembe jutott, már nyomát sem találtam. Úgy tűnt, hogy lába kelt, vagy egyszerűen köddé vált. Az irat negyven éves volt, és valószínűtlennek tűnt, hogy másolatot tudnék szerezni róla. Teljesen magamon kívül voltam.

Végül feladtam a keresést. Arra gondoltam, hogy megemlítem a dolgot a Mesternek. Azután mégis úgy döntöttem, hogy nem rabolom indokolatlanul az idejét egy ilyen személyes problémával, hiszen mindig nagyon szoros a programja, mikor Delhiben tartózkodik. Napok teltek el. A tizedik nap reggelén, miután felébredtem, még lustálkodtam egy kicsit az ágyban. Egyszerre csak Maharaj Ji jelent meg a szobámban, és csak annyit mondott, mielőtt eltűnt az alakja: „Ne aggódj! A bizonyítványod ma előkerül az irodában!”

Annyi bizonyos, hogy késő délután az egyik irodai dolgozó átadta nekem az értékes iratot, amiért gyakorlatilag az egész irodát felfordítottam.

Ruházati boltom van Hyderabadnak – a négymilliós nyüzsgő városnak – egy zsúfolt, központi részén. A nagy forgalom miatt általában robogóval járok munkába. Egy napon, amikor épp hazafelé tartottam az üzletből, egy ötsávos útkereszteződésben kellett megállnom. Bár több közlekedési lámpa is segítette a forgalmat, egy helyi járatú busz mégis áthaladt a piros jelzésen, és elgázolt engem.

Ahogy magatehetetlenül hevertem a földön, nyitott szemmel láttam, hogy Sant Rajinder Singh Ji Maharaj a megmentésemre sietett. Kihúzott a busz alól, és odaintett egy háromkerekű motoros riksát. Azt mondta a sofőrnek, hogy vigyen az állami ortopéd klinika sürgősségi osztályára, és még a kórház nevét is pontosan megadta. Ezután Maharaj Ji mobiltelefonon felhívta ennek a kórháznak egy orvosát, aki ezen a bizonyos osztályon dolgozott, és arra kérte, hogy viselje gondomat. Hogyan tudta mindezt megtenni, amikor akkoriban fizikailag Hyderabadnak még csak a közelében sem járt?

Bár súlyosan megsérültem, képes voltam arra, hogy mobilon felhívjam a bátyámat. Ő kijelentette, hogy hamarosan felvesz a kocsijával, és inkább egy magánklinikára visz engem, mert úgy vélte, ott jobb ellátásban részesülhetek. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy abban az intézményben kezeljenek, amit Maharaj Ji javasolt.

A kórházba érkezve az említett orvos tüstént felkeresett engem, és begipszelte a lábaimat. Azóta mindkét lábam tökéletesen meg is gyógyult.

Be kell vallanom, hogy e balesetet megelőzően nem igazán törődtem a Mestererővel és a spirituális tanítással. Csekély figyelmet fordítottam a lelki ösvényre. Mindazok után azonban, amit átéltem, a Mesterbe vetett bizalmam rendíthetetlenné vált.

A közelmúltban Sant Rajinder Singh Ji Maharaj fizikai jelenlétében lehettem egy ünnepi programsorozaton, ahol hatalmas benső megrendüléssel lehettem szemtanúja a Mestererő és egy lélek közötti szeretet kibontakozásának. Milyen pontos volt az időzítés, mennyire tökéletesek a körülmények! A Mester mindent eszményi pontossággal, hibátlanul összehangolt.

Éppen egy új helyet kerestem magamnak a hotel ezer fővel zsúfolt báltermében, ahonnan jobban láthatom majd Őt, amikor kimegy a teremből. A bejáratnál helyezkedtem el. A nyitott ajtó közelében, kívül két fiatal nőt pillantottam meg. A hotel alkalmazottai voltak, akik fekete egyenruhát viseltek. Odajöttek hozzám. Az egyikük rámutatott a Mesterre, és nagyon nyomatékosan kijelentette: „Beszélnem kell Ővele!” Én csak egy pár szót tudok spanyolul, ő pedig ugyanígy volt az angollal, de nagyon eltökélt volt, és a barátnője segítségével hármasban valahogy sikerült kommunikálnunk egymással.

„Feltétlenül beszélnem kell Ővele ma este!” – ismételte meg.

Úgy tűnt, hogy amikor a Mester darshant osztva korábban körbejárt a teremben, a fiatal nő szemébe nézhetett, ugyanis zavartan azt kérdezte: „Az Ő szemének nincs színe?”

„Barna a szeme” – válaszoltam.

A hölgy kitartóan azt hajtogatta, hogy mindenképp beszélni akar a Mesterrel. Csak most értettem meg, hogy a Mester szemén keresztül valami magasztos természetű dolog érinthette meg a lelkét. A „nincs színe” kérdés valószínűleg az Ő szeméből sugárzódó fényre utalt.

Azt mondtam neki: „A Mester szeméből Isten szeretete árad ránk.”

Megkértem, hogy várakozzon, amíg keresek valakit, aki beszél spanyolul, és segíthet. Ő azonban azt mondta, hogy vissza kell mennie a konyhába dolgozni, de megkért, hogy találkozzak vele másnap este ugyanakkor és ugyanott. Sietve távoztak a konyha irányában.

Megjósolhatatlan, mi minden történhet meg a mai és a következő este között, ami akár meg is gátolhatja, hogy beteljesüljön ennek a nőnek a vágya, aki annyira szeretett volna találkozni a Mesterrel. Igyekeztem áthaladni a báltermet betöltő tengernyi embertömegen, amikor megláttam Carlost, a spanyol nyelvű satsang egyik koordinátorát. Tudtam, hogy ő az, aki segíthet.

Carlos társaságában áthaladtunk a szálloda konyhájába vezető ajtókon, és rátaláltunk a fiatal nőre. Sikerült megértenem a beszélgetésük lényegét, miközben Carlosnak éppen azt mutatta be, hogyan nézett a Mester a szemébe, és ez a tapasztalat milyen mély benyomást tett rá. Tudni akarta, miért történik meg egy ilyen dolog.
„A Mester nagyszerű, igazán nagyszerű!” – mondta Carlos.

Mily sürgető vágyat érzett a Mesterrel való találkozásra! Azt azonban el se tudtam képzelni, hogyan teljesíthető. Hiszen ez a rengeteg ember körülöttünk ugyanilyen reményeket dédelgetett magában. Sant Rajinder Singh Ji Maharaj missziója oly nagyra nőtt már, és Ő nagyon elfoglalt volt.

Ekkor a következő esemény kibontakozásának lehettem a meglepett szemtanúja:

Hármasban kiléptünk a konyhából, és egyenesen a nagyterem irányába mentünk. Pontosan ugyanabban a pillanatban lépett ki onnan Sant Rajinder Singh, a konyharészleggel szemben lévő ajtón. Ott állt velünk szemben, mindössze fél méterre tőlünk.

„Mester! – mondta Carlos – Ő Olga. Már látott téged korábban.”

Összetett kézzel a Mester kinyilvánította az örömét, hogy megismerheti őt, majd isteni, oroszlán-pillantást árasztott rá. Olga meg sem szólalt, de – azt hiszem – ebben a pillanatban nem is tudott volna. Majd a Mester elsietett annak a társaságában, aki átkísérte a tömegen, de még egyszer visszafordult a fiatal nő felé, hogy újra ráárassza erőteljes darshanját. Egy közeli liftbe szállt be, de még utoljára visszanézett. A pillantása tele volt nagylelkűséggel és keggyel.

Felszínesen nézve a helyzet olyan volt, mintha Sant Rajinder Singh Ji Maharaj csupán figyelmes emberi lényként udvariasan üdvözölt volna egy másik embert. Ha azonban Isten és a lélek igazi és örökké változatlan kapcsolata szempontjából nézzük a történteket, akkor közöttük itt most egy tökéletes interakció zajlott le.

Olgához fordultam. Az arca elragadtatottságtól, boldogságtól sugárzott. Oly hatalmas érzelemhullám járta át, hogy úgy tűnt, örömében kacagásban fog kitörni.

„La luz?” – kérdeztem tőle, kevéske spanyol tudásommal, a Mester fényére utalva.

Úgy tűnt, még nem tért vissza teljesen a figyelme. „Sí!” – válaszolta könnyes szemmel, felfelé emelt tekintettel.

Annyira túláradt az isteni szeretet ebben a nőben – akivel csak pár perce ismertük egymást –, hogy átölelt, és egy darabig így maradtunk. Amikor elengedett, még mindig a Mester szeretetének mámora áradt belőle. A barátnője karon fogta, hogy a konyha felé vezesse. Olga gyermeki boldogságtól fickándozva futott vissza a munkájához.

Másnap este újra találkoztunk, mialatt a vacsorát szolgálta fel a bálteremben. Megölelt, és így kiáltott fel: „Ma már más vagyok …” Azután a kezét a szívére tette, és hozzátette: „itt bent.”