Sok évvel ezelőtt, amikor bejelentették, hogy Sant Rajinder Singh Ji Maharaj Seattle-be látogat, egy helyi satsangi pár megkérte Őt, hadd lássák vendégül az otthonukban. Bár a Mester utazási programja sűrű volt, mégis teljesítette a kívánságukat. Néhányan mi is velük tarthattunk. A pár túlcsorduló örömmel üdvözölte Maharaj Jit és a családját. A látogatás végén, amikor eljött a búcsúzás ideje, a háziak – a hálájuk jeléül – megajándékozták a Mestert egy szép takaróval. Ő megérintette a takarót, majd gyengéden visszatette a feleség kezébe, miközben azt mondta: „Rám emlékezve használd!”

Később Maharaj Ji megjegyezte, hogy az emberek gyakran nagy fontosságot tulajdonítanak annak, hogy Ő felkeresi a lakhelyüket. Hozzátette: „Ha megbízunk a Mesterben, Ő mindig az otthonunkban van.” Azóta féltve őrzöm magamban ezt az emlékeztetőt: „A Mestererő mindig velem, nálam van.” Igyekszem, hogy a legjobb képességeim szerint kövessem a Mester tanácsait, útmutatásait. Ez mindig nagy segítségnek bizonyult nemcsak a spirituális, hanem a világi életemben is.

Az 1980-as években gimnáziumi matematika tanárként dolgoztam. Szakmán belüli váltáson gondolkodtam. Tanfelügyeleti irányítási munkakörben szerettem volna elhelyezkedni. Ekkoriban meglátogattam Delhiben Sant Darshan Singh Jit. Az ottlétem alatt Ő kikérdezett a munkámról. Elmondtam Neki, hogy milyen munkát szeretnék végezni. Ő áldását adta arra, hogy a szakmai pályafutásomat az általam elképzelt munkakörben folytassam.

A beszélgetés alatt megjegyezte: „Én is adminisztrációs irányítási területen dolgoztam, és elmondhatom neked, mik voltak az alapelvek, amelyeket követtem.” Többek között ezt mondta Darshan Mester: „Én az emberközpontú adminisztrációban hiszek.”

Nem sokkal később interjún vettem részt egy olyan, a tanári munka szakmai irányításával kapcsolatos állásért, ami nagy felelősséggel, és a korábbinál lényegesen magasabb fizetéssel járt.

Az első kérdések egyike, amit feltettek nekem, az volt: „Miben hiszel?” Mire én bátran azt válaszoltam, hogy „Én az emberközpontú adminisztrációban hiszek.” A bizottság tagjai elcsendesedtek, és néhány pillanatba telt, míg felfogták e szavak jelentését. Ezután mosolyogtak, és tudtam, hogy a szavak valóban célba találtak.

Annyira lenyűgözte őket a válasz mélysége és jelentősége, hogy annak ellenére én kaptam meg az állást, hogy a versenytársak nálam képzettebbek voltak. Később megtudtam, hogy olyan személyt kerestek, aki mindazokkal, akikkel munkakapcsolatba kerül, tisztelettel, egyenrangú partnerként fog bánni. Az általam használt szavak éppen az általuk elvárt tulajdonságokat tükrözték. Remélték, hogy valamelyik pályázóban megtalálják.

Néhány évvel ezelőtt a történet megismétlődött. Azon kaptam magam, hogy más munkát szeretnék végezni. A körzeti irányító adminisztrációs pozíció helyett egy gimnáziumot szerettem volna vezetni. Ez nagyon keresett állás volt, nagyobb fizetéssel, mint amit akkoriban kaptam. Ugyanebben az időszakban eljártam az Illinois állambeli Naperville-be, hogy élvezzem Sant Rajinder Singh Ji Maharaj satsangjait.

Az egyik este Isten akaratáról beszélt, szemben a szabad akarattal. Az autó automatikus navigációs rendszerének (GPS) az analógiáját használta. Valami ilyesmit mondott: „Közülünk azok, akiknek a kocsijában automata navigáció van, tudják, ha a hang azt mondja nekünk, hogy forduljunk jobbra, és helyette egyenes irányban megyünk tovább, addig fog beszélni hozzánk, amíg vissza nem térünk az általa javasolt útra. Ilyen a mi szabad akaratunk; Isten mindig velünk marad és vigyáz ránk, hogy visszakerüljünk a helyes mederbe.”

Mikor hazatértem, jelentkeztem az igazgatói pozícióra, bár tudtam, hogy már sok korábbi jelentkezőt elutasítottak. A végső interjúig nem tudhattam, hogy mennyire állok jól.

A meghallgatási folyamat végén a csoport egyik vezetője feltett egy közvetlen és kihívást jelentő kérdést: „Gary! Miért szeretnél egy körzeti szintű pozícióból iskolai állásra váltani? Ez mindenképp szokatlan csere lenne.”

Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Ekkor eszembe jutottak Maharaj Ji satsangon elhangzott szavai. Azt mondtam: „Közülünk azok, akiknek a kocsijában automata navigációs rendszer működik, tudják: ha a hang azt mondja nekünk, hogy forduljunk jobbra, és ehelyett mi egyenesen megyünk, akkor addig beszél hozzánk, amíg vissza nem térünk a helyes irányba. Ez a hang hív engem, hogy térjek vissza az iskolai szintű irányítói munkakörbe.”

Azonnal érezhető volt, hogy az interjúasztalnál ülőket lenyűgözte a válasz. Néhány nappal később felajánlották nekem az állást, és elmondták, mennyire nehéz dolga volt az interjú-csoportnak, hogy végre olyan személyt találjanak, aki „éles elméjű, komoly és megfontolt.”

Egy napon észrevettem egy férfit, aki először jött a satsangra Dubaiban. Megtudtam tőle, hogy néhány éve kezdett érdeklődni az út iránt, miután részt vett egy ilyen együttléten az indiai Rajasthan államban lévő szülővárosában. Egy építési vállalkozáson munkásként dolgozott Dubaiban, hogy támogatni tudja a családját. Az új Mesterrel még sohasem találkozott.

Az egyik este, a meditációs program után az illető észrevette, hogy nincs meg a pénztárcája. Busszal jött a satsangra. Vele mentem, hogy segítsek neki a panasza benyújtásában. A következő napon felhívták, hogy megtalálták a tárcáját. Pénz nem volt benne, de neki a legnagyobb gondja az ID, a személyazonosító kártyája volt.
Mialatt az autómmal vittem a tárcájáért, ő dallamosan, szép hangon Sant Darshan Singh Ji Maharaj gázeljeit énekelte. Oly szívből jövő, inspiráló volt, amit hallottam, hogy megkérdeztem: „Örülnél, ha eljuthatnál Sant Rajinder Singh Ji Maharaj lábához, és megkapnád a szent beavatást?” Ő azt felelte, hogy vágyik erre, de szegény, kétkezi munkásként nincs pénze arra, hogy Indiába utazzon. Sőt, azt szeretné, ha a felesége, az öt gyermeke, a szülei – akik mind Rajasthanban éltek – szintén találkozhatnának az élő Mesterrel, és megkaphatnák a beavatást. Azt tanácsoltam neki, hogy menjen haza, és a többit bízza a Mesterre.

A munkahelyén a szokásosnál sokkal gyorsabban el tudta rendezni a távollétét, és a helyi satsangiak összeadták az utazásához szükséges pénzt. Én üzenetet küldtem a Kirpal Ashramba, hogy informáljam a Mestert ennek az embernek a látogatásáról. Egy taxi költségeit is elrendeztük, amely a családját Rajasthanból Delhibe vitte. Én együtt repültem ezzel az emberrel Dubaiból Delhibe. A család a repülőtéren találkozott, és egyenesen a Kirpal Baghba mentünk, a vasárnapi satsangra. Ott pillantották meg először Sant Rajinder Singhet, amint az emelvényen ült.

A család élvezte a satsangot, és hálás volt, hogy ott lehetett. Ám még ugyanezen a napon, később azt mondták, hogy azonnal haza kell menniük. Ez a szeretet ösvénye, ezért senkit nem erőltethetünk, hogy maradjon vagy kérje a beavatást, de tudni szerettem volna, hogy mi miatt alakultak így a dolgok. „Rosszul csináltam valamit?” – kérdeztem a Dubaiból velem érkezett családtagot.

Megrázta a fejét, és elmagyarázta, hogy az apja otthon bezárta a tehenet, a bivalyt és a néhány kecskét az istállóba, és senki másnak nincs kulcsa hozzá. Így se enni, se inni nem tudnak. Ha még egy napig maradnának, lehet, hogy megbetegednének vagy elpusztulnának az állatok.

„Megbízol az élő Mesterben?” – kérdeztem. Azt válaszolta, hogy igen, és a család elhatározta, hogy megvárják a beavatást.

A következő napon azonban kiderült, hogy a Mesternek az összes aznapi programját lemondták. Az emberek találgatásokba kezdtek: bizonyára különleges vendégek érkeztek Őhozzá. Nem tudtak róla, hogy ezt az alázatos családot meghívta egy személyes találkozásra.

A Kirpal Bagh egyik termében várakoztunk a Mesterre. Amikor belépett, tele volt szeretettel és erővel. A beszélgetés végén megemlítették Neki a bezárt állatokat. Ő egyszerűen megkérdezte: „Azt gondoljátok, hogy aggódnunk kellene?” Majd elment.

Ekkor a Dubaiban dolgozó családtag fejet hajtott az apja előtt, és azt mondta: „Megígértem neked, hogy egyszer eljuttatlak egy szent zarándoklatra, és a mai nappal eleget tettem ennek a vállalt kötelességemnek.”

A család visszatért Rajasthanba, én pedig Dubaiba. Miután hazakísérte a családját, a Dubaiban dolgozó férfi a repülőtérről egyenesen az irodámba jött. Megköszönte a segítségemet, amellyel elrendeztem ezt a csodálatos utazást. Egy kis nyugtalansággal érdeklődtem az állatok felől.

Azt mondta, hogy a szomszédok találtak rá a kecskékre. A ház körül tébláboltak. A szomszédok gondoskodtak róluk. A tehenet és a bivalyt nem lelték meg azonnal. Mintegy másfél kilométerre, a család legelőhelyén legeltek. Senki nem talált magyarázatot arra, hogyan nyílt ki az istálló ajtaja, és ez a két állat magától miként jutott ki pontosan a család legelőjére.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban, Kinshasában születtem. Tizennégy éves voltam, amikor Sant Darshan Singh Ji Maharaj beavatott. Két szívmelengető emlékemet szeretném megosztani, amelyek lehetővé tették számomra, hogy felismerjem: a Mestererő mindig mellettünk áll.

Kisgyermekként a legkülönfélébb körülmények között gyakran hallottam a tücskök hangját. Feltételeztem, hogy ez természetes, és nem nagyon figyeltem rá. Ám idővel ezt a hangot valahogy mind gyakrabban és erősebben szólónak érzékeltem.

A nyár folyamán, amikor szabadságra mentem, Franciaországból visszatértem a szülővárosomba, a Kongó vidékre. A mi kultúránkba szervesen beletartoznak az okkultista történetek. Az említett hang, amit már jó ideje hallottam, akkorra szünet nélkülivé vált. Egyre kíváncsibb lettem: „Talán valamiféle varázslat hatása alá kerültem?”

Felkerestem egy helyi vallási vezetőt, akitől kaptam egy gyógyszert. Megígérte, hogy a hang soha többé nem fog visszatérni. Ehelyett még gyakrabban hallottam – szinte minden éjjel. Imádkoztam, hogy megszabadulhassak tőle, mivel nem ismertem a forrását.

Addig tartott a gondom, amíg végül, évekkel később, egy napon fizikailag találkozhattam a mélyen tisztelt Darshan Mesterrel, és a pillantásom belemerülhetett az Ő csodálatos szemébe. Míg a darshanjában fürödtem, meghallottam a Hangáradat zengését, és ott volt köztük a tücsök hangja is. A mosolyából megértettem, hogy így nyilvánult meg az Ő szeretete és fénye. Az is tudatosult bennem, hogy az elmúlt évek során Ő mindig a társam volt. Most már azt is megtudtam, hogy a tücsökciripelés egy a benső hangjai közül. A beavatásom óta ehhez a hanghoz gyakran társultak jól érzékelhető fénypontok és egy ovális fénygömb is.

Miután a Mesterem eltávozott a földi világból, Sant Rajinder Singh Ji Maharaj ugyanilyen kegyes volt hozzám. 2000-ben, az egyik este, a franciaországi Roissy hotelben volt a Mester előadása, majd a csoportunk elbúcsúzott Tőle.

Egy nagyon népszerű zenei fesztivál eseményei is akkor zajlottak, emiatt később több száz ember zsúfolódott össze a vonaton, amelyen hazafelé tartottam. Az egyik állomáson néhány nagyon zajos fiatalember szállt fel a mi vasúti kocsinkba, majd benyomultak a kupénkba, és elkezdtek zaklatni valakit, aki a közelemben ült. Majd másokba is belekötöttek. Hirtelen nagyon feszült lett a légkör, és az egyik izgága fiatal előrántott egy pisztolyt. Úgy tűnt, hogy engem vett célba, és amikor a fegyver elsült, az emberek arra gondoltak, hogy a lövése el is talált. Hihetetlen módon senki sem sérült meg. Később tudtam meg, hogy még az a személy is, aki meghúzta a ravaszt, úgy gondolta, hogy meglőtt engem.

Szerencsére a rendőrök gyorsan a helyszínre érkeztek, és magukkal vitték a támadóinkat. A vonatút folytatódott. Amikor a hazai állomáson leszálltam, és kifelé mentem a pályaudvarról, rendkívül felerősödött a tücsökciripelés, és egy fehér-kék színben ragyogó spirituális forma jelent meg előttem. Tudtam, hogy ez a Mestererő. A forma hamarosan eltűnt, de a hang hazáig elkísért.

Ma már teljes bizonyossággal tudom, hogy soha nem vagyunk egyedül. A Mesterek szeretete, védelme és kegye mindig velünk van.

Annyira szerencsés voltam, hogy eljuthattam Sant Darshan Singh Ji Maharaj lábához, amikor Kolumbiába látogatott! Megkaptam a beavatást, és megérezhettem valamennyit az én csodálatos Mesterem erejéből és szépségéből. Benső látomásokkal áldotta meg a meditációmat. A szokásaim kezdtek jobbá formálódni, és lassanként megértettem, hogy mi az élet igazi értelme.

1989 májusában egy vízióban azt láttam, hogy a Mesterem békésen, mozdulatlanul fekszik egy ágyban. Úgy tűnt, mintha elhagyta volna a testét. Egész nap sírtam a félelem miatt, hogy ez egy jele az Ő eltávozásának. Akivel csak tudtam, kapcsolatba léptem, hogy megnyugodhassak, Ő velünk maradt. Megkönnyebbültem, amikor arról értesültem, hogy Delhiben van. Sajnos, néhány nappal később Darshan Mester valóban elhagyta a fizikai világot. A szívem összetört. Ezekben a nagyon szomorú napokban erős benső sóvárgással fohászkodtam Őhozzá három ajándékért vagy jelért.

Az első kérésem az volt, hogy mutassa meg nekem, ki lesz az új Mester. Korábban annyira szerencsés voltam, hogy láthattam, amint Sant Darshan Singh Ji Maharaj fizikai alakja a szemem előtt változik át Sant Kirpal Singh Ji Maharaj és Hazur Baba Sawan Singh Ji Maharaj formájává. Most arra vágytam, hogy a spirituális utód jelenjen meg fizikailag a három korábbi Mesterrel együtt.

Másodikként azt kértem, ha az új Mester Kolumbiába látogat, hadd „ízlelhessem meg” ugyanazt a szeretetet, amelyet a Mesterem fizikai jelenlétében éreztem. Az annyira erőteljes volt, hogy szó szerint elepedtem tőle, „enni” tudtam Darshan Mester szeretetét.

A harmadik vágyam az volt, hogy hadd lássak meg valamennyit a benső spirituális régiók szépségéből.

Bár tudtam, hogy érdemtelenül vágyakoztam a kívánságaim beteljesülésére, mégis kitartottam mellettük. Mély hálát érzek azért, hogy az évek során mind beteljesült. Remélem, hogy mások javát szolgálja, ha elmondom ezek történetét. Ezzel egyúttal a Mestereket dicsőíthetem.

Nem sokkal azután, hogy Darshan Mester fizikailag eltávozott, egy látomásomban Sant Rajinder Singh Ji Maharaj egy zsúfolásig megtelt auditórium baloldalán lévő ajtón lépett be, és a széksorok között felém tartott. Elkezdtem ismételni a simrant, a beavatáskor kapott öt szent Istennevet, hogy ellenőrizzem az Ő jelenlétének hitelességét. Ő változatlanul közeledett. Mialatt a simrant mondtam, a formája átváltozott, és Sant Darshan Singh Ji Maharajt láttam magam előtt. Most már tudtam, hogy Ő az utód, és megkérdeztem, hogy ezt elmondhatom-e a többieknek is. A válasz ez volt: „Várj! Még korai.” Ez a látomásom nem sokkal előzte meg azt, hogy a közösségünkben hivatalosan bejelentették Darshan Mester eltávozását.

Én 1991-ig fizikailag nem találkoztam az új Mesterrel. Ő akkor látogatott el Medellinbe. Az első vágyam, hogy együtt lássam a Mestereket, ezzel a benső élményemmel teljesült.

Egy kérdés-felelet együttlét alkalmával lehetőségem nyílt arra, hogy feltegyek egy kérdést Rajinder Mesternek. A találkozón törökülésben ültem, közel a Mesterhez. Amikor felálltam, hogy kérdezzek, egyenesen a Mester szemébe néztem. Belemerültem annak tiszta szépségébe. Rajinder Mester fizikai formáján keresztül más Mesterek tűntek fel, egyik a másik után: Sant Darshan Singh Ji Maharaj, majd Sant Kirpal Singh Ji Maharaj, utána pedig Hazur Baba Sawan Singh Ji Maharaj. Mozdulatlanul, mámorral töltötten álltam, és egy szót se tudtam szólni.

Maharaj Ji csipkelődve kérdezte: „Nos, Mario! Mi a kérdésed?” Ragyogó fehér és arany fény áradt a szeméből a szemembe. Majd tündöklő csillagok fénye tört elő az Ő szeméből. Hallottam a hallgatóság nevetését, de akik a közelemben ültek, látták, hogy szokatlan állapotban vagyok. Végül annyit tudtam kinyögni: „Amikor a Te szemedet látom, Darshan Mester szemébe pillantok. Mindkettő teljesen egyforma.” Ahányszor visszaemlékszem ezekre a pillanatokra, tudom, hogy a tapasztalatom nem evilági volt.

Ezt a napot megelőzően még a második vágyam is teljesült. Ugyanúgy „megízlelhettem” a Mester szeretetét, ahogy Sant Darshan Singh Ji Maharaj jelenlétében élvezhettem azt. A reggeli találkozó alatt fotók készítése volt a feladatom. Így Maharaj Ji közelében ülhettem. Ahogy ránéztem, valami csoda történt. Akkora szeretet zúdult rám – ennek oly hatalmas hulláma ért el –, hogy úgy tűnt, valóban enni tudom a szeretetet. Pont úgy, ahogy valaki a jégkrémet vagy más ennivalót élvez, engem bekebelezett a Mester szeretete. Ezt az érzést nagyon nehéz szavakba foglalni, de ugyanazt tapasztaltam meg, mint annak idején Darshan Mesternél.

A harmadik kívánságom az volt, hogy hadd láthassam meg a benső világok szépségét. Ez is teljesült. Megosztom az egyik tapasztalatomat. Élénken visszaemlékszem arra, hogyan karolt át a Mester, és egy fény- és szeretethullámon magával vitt egy fennkölt régióba. Mindenütt Rajinder Mestert láttam. Sokkal nagyobbnak látszott, mint valaha is képzeltem volna. Grandiózusabb és erőteljesebb volt, mint amit az emberi elme fel képes fogni. Ez a nagy szent teljes bizonyossággal meghallgatja és válaszol a lelkünk kiáltására. Ő maga a szeretet, együttérzés, tisztaság – a tökéletes isteniség.

Oly csodálatos együtt lenni az élő Mesterrel, és élvezni a mámorító fizikai jelenlétét! Ám akármilyen szépséges is ez a földi tapasztalat, nem hasonlítható a benső csodákhoz, és a Mesterek ragyogásához. Fogalmunk sincs arról, hogy milyenek valójában ezek a Mesterek – mily nagyszerűek, mekkora erővel telítettek és mennyire szeretnek bennünket. Csupán annyit tehetünk, hogy hálával telten fejet hajtunk, amiért a lábukhoz hívtak bennünket.

Hosszan elhúzódó betegségem után egyik napról a másikra olyan helyzetben találtam magamat, hogy dolgozni még mindig nem tudtam, és a korábban kapott segély folyósítása is kérdésessé vált. A biztosítóm ragaszkodott hozzá, hogy előbb a kormánytól kérjek támogatást. Így kétszer is kérvényt nyújtottam be a kormányhoz, de sajnos mindkét esetben elutasítottak. A döntő lépés, és egyben az utolsó reményem egy bírósági meghallgatás volt.

Félelemmel teli napokat éltem át, védtelennek és elveszettnek éreztem magamat. Nem tudtam dolgozni, hogy megvehessem az élethez szükséges alapvető dolgokat, nem beszélve az orvosi tiszteletdíjakról és az egészségem visszanyeréséhez szükséges kezelésekről. Ráadásul az is nyugtalanított, hogy ha a kormány a harmadik és egyben utolsó alkalommal is elutasítja az ügyemet, az eredetileg folyósított segélyemet is elveszthetem.

A meghallgatás napján meglehetősen ideges voltam. Miután megérkeztem a bíróságra, beültettek egy kicsi, sötét váróterembe. Elkezdtem ismételgetni a Mestererővel feltöltött Istenneveket, melyeket a beavatásomkor kaptam, és a Mester segítségéért imádkoztam. Aztán elérkezett a meghallgatás ideje. A váróteremből egyenesen a nagy tárgyalóterembe hívtak. Ahogy kinyitottam az ajtót, szeretett Rajinder Mesteremet láttam magam előtt, mintha éppen akkor sétált volna át az ajtón. Egyenesen a szemembe nézett, és meleg, szeretetteljes, megnyugtató mosolyt küldött felém. A megszokott fizikai alakjában jelent meg, mégis belülről ragyogott a lénye. Mintha egy gyönyörű álomkép lépett volna le a mozivászonról a háromdimenziós világba, aki magába gyűjtötte a Nap sugarait, hogy fényt, vigaszt és enyhülést sugározzon szét.

A Mester szorosan mellém állt, aztán elindult velem a sorok közti szűk folyosón a helyem felé. A legnagyobb meglepetésemre, miután elfoglaltam a helyemet, Rajinder Mester méltóságteljesen továbblépkedett a padsorok közötti folyosón a magas emelvény felé, ahol a bíró széke állt. Továbbra is ragyogó fény áradt belőle. A bíró ekkor még nem volt a teremben. A Mester lassan felsétált az emelvény lépcsőjén, és a legtermészetesebb módon, mégis valamiféle veleszületett méltósággal, leült az üres bírói székbe. Amint leült, az egész lénye felmagasztosult, ahogy visszatükrözte Isten Erejét.

Ebben a pillanatban világosodott meg előttem, hogy bármi is legyen a meghallgatás eredménye, a Mester irányítja az eseményeket. Akárhogy is döntsön a bíró, kizárólag a Mester akaratát fogja közvetíteni. E boldogító felismerés után már képes voltam lazítani, mivel tudtam, hogy a sorsom nem kormányhivatalnokok, hanem a Mestererő isteni kezében nyugszik.

Maharaj Ji még vagy öt percig volt látható számomra, egészen addig, amíg a bíró megjelent és kérdezgetni kezdett. Néhány perccel korábbi, rendkívüli élményem határozottan megerősített abban, hogy a Mestererő állandó társunk az úton. A Mester azt mondja, hogy velünk van az összes válságos pillanatban, minden boldog percben és minden sorsfordulónknál. Attól a pillanattól kezdve, hogy megkapjuk a beavatást, teljesen az Ő oltalma alatt állunk.

Mint kiderült, a kérelmemet valóban elfogadták. Az ajándék, amit kaptam, nem csupán egy magasabb fokú biztonságérzet és béke volt, de felbecsülhetetlen emlékeztető a Mester mindent körülölelő jelenlétéről, védelméről és erejéről, mely túltesz minden földi hatalmon.